2014. január 5., vasárnap

4. Fejezet - Hangok

 

 Haliiii!!! Itt lenne az  újabb rész, nagyon remélem, hogy tetszik, majd nektek, én emlékszem, hogy ezt szerettem írni, bár elég parás.... Na mindegy, remélem írtok majd véleményt! :))))

     Joo Olvasást!!
                           Xx Blair







A fiatal lány, ahogy kilépett apja irodájából, a bankba rohant, s készpénzben kérte ki a csekket, nehogy lenyomoznák.
 Nem akarta, hogy családja rábukkanjon, bár azért az, hogy lenyomozzák, számára is röhejesnek tűnt.
 Fél óra múlva, meg is kapta a pénzét, közel 200 000 dollárt. Egy hatalmas táskába süllyesztette, majd nagy rohanásba kezdett hazafelé. Szerencsére a táv nem volt nagy, hiszen a városközpontban laktak, ahol mindent meg lehet találni, így az út nem volt hosszú.
 Nagyon kevés dolgot vitt magával, tárgyak közül, az egyetlen, amit magánál hagyott egy fotó volt róla és Beccáról. Telefonját kikapcsolva az éjjeliszekrényén hagyta, és már rohant is kifelé.
  Menni akart. Egy percig sem tudott volna már maradni, és nem nagyon akarta, hogy valaki leszólítsa. Hahh… Jó vicc. Soha senki nem merne a személyzet közül leszólítani… Jenna még el is mosolyodott a feltételezésen hiszen, egyszer, amikor hozzászólt az egyikhez valami fura kérdéssel unalmába, az teljesen pánikba esett, hogy mi lesz, hiszen nem tud válaszolni a főnök lányának. Az elején viccesnek találta a dolgot, utána viszont kínosnak. Senki nem mert vele szóba állni, bár ha a Smith lány kérdezett, készségesen válaszoltak, de a félelmük mindig érződött. Mindenki félt tőle, avagy apjától hiszen, ha Jenna elégedetlen, a főnök kirúg mindenkit, és a lánynak talán ez volt a legutálatosabb dolog mind közül, ami az apjával való kapcsolatába belevehető. Miért pont tőle függjenek emberek?
  Mikor a szálloda előcsarnokába ért, lassított léptein, hisz nem akart nagy feltűnést kelteni a rohanással. Ha pontosabban akarok fogalmazni azt mondanám: nem akart az átlagosnál nagyobb feltűnést kelteni hiszen, mindig megbámulják bármit is tesz, főleg, hogy egy kisebb bőrönddel, egy sporttáskával és
persze a kedvenc Chanel táskájával  - Azt is Rebecától kapta egyik
születésnapjára.- vonul.
  Minden szép emléke a lányhoz fűződött és mindenben, amit maga körül látott.
  Gyors tempóban ment a hotel parkolójában álló, sötétkék Porsche-hoz, s pattant be. Az ő kocsija és imádta, soha nem bízta egyik parkolós srácra sem.
  Indított, és kapásból nagy sebességre kapcsolt. Először nem tudta merre megy, csak
ki akart jutni a városból. New Yorkhoz képest, most elég gyorsan ment a közlekedés, mintha minden azt akarná, hogy tűnjön el innen.
Jen pedig kihasználta a jó közlekedést. Repesztett, ahol csak tudott.
Lekanyarodva egy autópályára,  megnézte, melyikre irányt is sikerült belőnie, s valamiféle izgatottsággal nyugtázta a kirajzolódó végállomást: Las Vegas.
 Mindig is el akart oda jutni, de még nem volt alkalma rá, pedig ő aztán tényleg bármit megtehetett, csak az apjának tudnia kellett volna róla. Azt pedig nem akarta. Las Vegast meg akarta tartani magának és a teljes felelősségtelen életet akarta ott kipróbálni. Igaz, itt is ezt csinálta, de ott, messze minden olyan embertől, akik tudhatják ki ő… Na, ez az igazán jó dolog. Becca volt az, aki vele ment volna, de már nem lehetett ott.    Érted is teszem! Helyetted is szétcsapom magam, hidd el! - mosolygott magában a lány.
Milyen érdekes fordulat…. Jenna, Rebeca halála és családja elől menekül, mégis ott köt ki, ami rájuk emlékezteti. Ez a tökéletesen szerencsétlen véletlen.
  Smith kisasszony felnevetett mikor ez eszébe jutott, ám ez nem volt vidám nevetés, inkább hatott idegesnek, mint sem boldognak.
 Maximumra állította a cd-n játszott számok hangerejét, reménykedve, hogy ezzel kizárja a nem kívánatos gondolatokat, amikből igen csak sok volt neki mostanában.
  Nagyon hosszú út állt előtte. A 2 526 mérföldes táv alatt, elkerülhetetlen számára az alvás, hiszen az utóbbi három napban összesen 6 órát alhatott vagy kevesebbet. 240-el repesztett az utakon, amik nem sokára kihalttá váltak körülötte.

  Egy kemény 6 órás vezetés után állt meg először egy benzinkúton tankolni. Mivel nem vitt magával semmi ennivalót, vett két szendvicset, egy üveg vizet és egy kávét. Kiült a kinti asztalok egyikéhez és a koffein mellé jólesően rágyújtott. Már nem érezte azt, hogy annyira rohannia kellene.
  1 órát ülhetett ott, ez idő alatt alaposan lecsappantva cigis dobozának tartalmát.
Fogta a szendvicseket és az üveg vizet és visszasétált az épületbe, és kért még két doboz cigarettát, amihez még személyit sem kértek tőle. Az öreg benzinkutas pasas, nagyon megbámulta és nem létező fogsorát kivillantva vicsorított a lányra, amit a bácsi vigyorféleségnek szánhatott, de közel sem hasonlított rá. Jen gyorsan lerakott egy papírpénzt a pultra majd kiviharzott az épületből, beszállt a kocsiban és már ott sem volt. Egy idő után már nem tartotta számon, mennyi ideje vezet, csak ment és ment.
  Rég sötét volt, amikor az órájára pillantott, ami hajnali kettőt mutatott, így a lány nagy sóhajjal állt meg a legközelebbi pihenőnél, s ülését hátradöntve próbált aludni, de nem nagyon akart neki összejönni.
 Eszébe jutott eddigi élete, és furcsa volt számára az egészet maga mögött hagyni. Egy részről boldog
volt, hogy elszabadult onnan hiszen, kevés jó emlék fűzte őt New York-hoz, s még, ami jó is volt, mostanra pokolinak tűnt, de legbelül valamiért még is siratta a rossz emlékeket.
 Mikor már két órája forgolódott kezdett ideges lenni.
 Az Istenért! Hulla fáradt vagyok, az, hogy kipihenhessem magam olyan nagy kérés? Basszus!
Nem próbálkozott tovább, felhajtotta az ülés támlát és tovahajtott.
-Fogd már fel! Bárhová mész, nem menekülsz a bűntudat és az emlékeid elől. Röhejes… Azt
hittem ennél okosabb vagy…
  Jen próbált úgy tenni mintha semmit nem hallana, de arca fal fehér volt. Becca meghalt. Becca meghalt, őt nem hallhatja, mondogatta magában.
-Hahh… Jesszus, mi komolyan barátnők voltunk?! Tudom, hogy hallasz, nevetséges, amit csinálsz… Előlem semmit nem rejthetsz el.
- Ki vagy?- Jen hangosan beszélt, de hangjában érezhető volt a félelem a csendes autóban.
  A zene nem szólt csak a kocsi motorzúgását lehetett hallani.
- Tudod te jól. Az, akit megöltél. Vagy már nem is emlékszel? Akarod, hogy elmeséljem? Nagyon izgalmas történet, de nem hosszú nyugodj meg- a hang nagyon gúnyosan hatott. Jenna megállt a leálló sávban, mert nem volt képes így vezetni, s levegő után kapkodott. - hmm… Volt egy lány, aki túl adagolta
a…- a hang mondta, mondta, de azt elnyomta a lány sikítása.
- Fejezd be! Neeem! Nem igaz! Nem direkt tettem! Te pedig… Te pedig nem Becca vagy… Becca nem mondana nekem ilyeneket soha. Ő tudja, hogy nem direkt tettem…- A Smith lány halkan szipogott. Utálta, hogy most ennyire gyenge. Utált ilyennek mutatkozni.
- Igazad van… Én nem Becca vagyok… - a lányban még az ütő is megállt, bátyja hangja hallatán.- Meglepettnek tűnsz…- A hang most nem a fejében szólalt meg hanem mellette. Oda kapta a fejét és nem akart hinni a szemének. Benjamin ott ült mellette.- Hidd el… Nem jó utat akartam neked kívánni. Szerettelek volna szembesíteni azzal milyen kis mocsok vagy… Tönkre tetted a családot. Igen te…
Szánalmas… Milyen most, hogy senki nem ugrál körbe? Hahh… Igazából meg kellene köszönnöm, hogy elmentél. Nélküled minden sokkal jobb lesz. Te csak egy kis élősködő csótány voltál apánkon… mindig csak a pénze kellett. Hogy dögölnél meg! Még a barátnődet is ki…
- Cseeeend! Takarodj innen! Nem tudom, hogy ki vagy de te nem lehetsz Ben! Takaroodj! - visította Jenna magánkívül. S Ben ekkor egy gunyoros mosoly kíséretében köddé vált, helyébe új ember jött.
 Én tényleg megőrültem… Ez nem lehetséges… most már az ájulás szélén volt a lány.
- Anya?-suttogta.
- Mi lett belőled?- a nő sírással küszködött. Nagyon hasonlított lányára. Barnás szőke hullámos haja rövidebb volt, mint lányáé, szeme azonban ugyan olyan zöld volt, csak neki a vidámság csillogott benne általában. Most azonban csak szomorúság és kétségbeesés látszott. - Dohányzol… Drogozol… Én nem így neveltelek!
- Anya én sajná…- Jen sírni kezdett. Nagyon rossz volt ezt anyja szájából hallani.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen leszel nem is szültelek volna meg! Vagy beraktalak volna egy árvaházba… - A két nő csak sírt a kocsiban. Nem akarta elhinni, hogy anyja így érez.
- Anya… Megváltozom, ígérem, csak maradj velem! Kérlek! Menni fog, csak maradj itt!- Könyörgött elkeseredetten Jenna.
- Már késő. - Nem lehetett tudni, hogy mire érti: nem maradhat itt vagy, hogy lányának már késő a változáshoz. Talán mindkettőre. - Már késő. - ismételte magát az asszony, azzal eltűnt. A kocsiban lévő személy pedig csak zokogott és zokogott.
  Újabb ember jött.
- Kitagadlak. Nem kell nekem egy olyan ember a családban, aki fenyeget - apja hűvös modorára megrezzent a lány és felnézett rá. Michael teljesen szobor arccal nézett rá.
- Te… Tessék?- Hitetlenkedett Jen.
- Szégyent hozol rám! Egy roncs vagy! Még is ki akarna magának egy ilyen gyereket? Nem akarok miattad bukni az üzletben. - Ez a hang nem idegen volt Jenna számára. Nem nagyon beszéltek apjával, és soha nem volt szeretetteljes  beszélgetést. De ez a hangnem, teljesen olyan volt mintha valami undorító
senkiházival beszélne Mike. - Nem merj többet haza jönni!- Azzal ő is eltűnt. A fiatal teremtmény a kormányra hajtotta a fejét úgy sírt. Nem… Ez nem lehet igaz. Még is ki az, aki ezt a borzalmas játékot játssza vele?! Talán bolondok házában a helye.
  Ezekre mondják azt, hogy olyan, mint egy rossz álom. De ez nem igaz. Ott meg van az embernek, azaz érzése, hogy felkel és megnyugszik. A Smith lány semmiféle ébredésről nem ábrándozhatott. Fél órába tellett mire azt elérte, hogy átlásson a könnyfátylon a sírás végett. Ivott egy kortyot, megtörölte szemét és tovább indult. Nem hallott most hangokat, de tudta, hogy vele vannak vagy van az aki ezt a szörnyűséget játssza vele.
Nem hitte, hogy azok az emberek, akik mellett felnőtt ezt mondanák róla. Vagy még is? Ennyire szörnyű ember lenne?
Nem evett semmit egész úton, sőt négy napja nem evett rendesen, max. pár falatot, mégsem volt éhes, úgy érezte egy falatot nem tudna lenyelni.
Tövig nyomta a gázpedált, és meg sem állt Vegasig. A szép zöld vidéket lassan felváltotta a kietlen sivár pusztaság, ami elég jól tükrözte a lány lelki állapotát.


2013. december 30., hétfő

3. Fejezet - "Évek óta lövi magát..."

  Halii!! Háát itt lenne a következő, remélem tetszeni fog !! :)))) Fura most én is újra olvasom, és nem mondhatnám, hogy túlságosan elégedett vagyok vele, de legalább látom mikre kell figyelnem.
  B.U.É.K. MINDENKINEK!!!!!!

                          Joo Olvasást!!

                                                    Xx Blair



- Nem beszélgetni jöttem. - Mondta Jen nem törődve apja kérdéseivel. - A
pénzemet akarom elkérni, amit anya rám hagyott. – Érzelemmentesen mondta
végig apját figyelve. Az utolsó mondatra Mike hirtelen felkapta a fejét.
- Te - Tessék? Minek? Hiszen… Hiszen bármit kérsz, én megadom neked!
Minde…- folytatta volna a kérdezősködést, de a lány belé fojtotta a szót.
- Nekem nem a te pénzed kell! Hanem az, amit anya rám hagyott. Vagy is a
saját pénzem. Felőlem hozzá rakhatod a családi örökségből rám eső részt is, de
az a pénz, amit anyutól kaptam, azt mindenféleképpen elviszem. - mondta
határozottan, ellenmondást nem tűrő hangon. – Elmegyek. - tette hozzá. Úgy
érezte ennyivel még tartozik.
- Hova? Mikor? - Mike egyre jobban zavarba jött.
- Még nem tudom. De sietek, szóval kérem a csekket. - annyira nemtörődöm
volt Jen hangja, az fájt legjobban apjának. - Most.
- Nem. - Mondta, hosszú gondolkodás után Smith igazgató.
- Nem? - kérdezett vissza hitetlenkedve Jenna. Apja még soha semmit nem
tagadott meg tőle.
- Nem - Mondta most már határozottabban Michael. - Nem, amíg nem mondod
el, hova mész és miért?
  A Smith lányban kezdtek újra előjönni az érzelmek, de gyorsan megmakacsolta
magát. Taktikát váltott.
- Ha nem adod ide, tönkreteszlek. És hidd el, meg tudom tenni, képes vagyok
rá. Addig le nem állok, amíg teljesen csődbe nem megy az egész vállalat. Egy
éven belül ezt garantálom. Szóval válassz. Ide adod a pénzem, vagy
tönkreteszlek, pluszba még egy szép kis pert is indítok. - iszonyú kegyetlen, volt,
amiket mondott, de így legalább apjának se fog hiányozni. Magának is próbálta
megkönnyíteni a búcsút, de ez a rész nem volt hatásos, csak nehezített rajta,
hogy saját apját fenyegeti.
    Michael nem akarta elhinni lánya szavait. Jen azonban semmi jelét nem adta
annak, hogy blöffölne.
- Rendben van, megkapod. - mondta végül apja, ezzel alátámasztva azt az
állítást, hogy mindene a cég.
  Elővett egy csekkfüzetet, ráfirkantott pár dolgot, majd lánya kezébe nyomta.
- Vigyázz magadra, és kérlek, minél előbb jelentkezz, hogy merre vagy!- Mike –
on semmiféle érzelem nem látszott, kivéve a szemében. Ha a lány belenézett
volna, megláthatta, apja valódi érzéseit. De nem tette.
- Örültem- Jen csak ennyit mondott, azzal hátat fordított és sietős léptekkel
hagyta el az irodát. Túl könnyű volt, valahol mélyen remélte, hogy apja
marasztalni fogja, bár azok után, hogy megfenyegette, nem érti, miért vár el
ilyeneket Mike-tól. - Jót csevegtünk! - Mosolygott az asszisztensre, majd
beszállt a liftbe és elhagyta az épületet.
  Michael, sokáig állt mozdulatlanul ott, ahol lánya hagyta. Most tudatosult benne igazán, mennyit is jelent neki.
  Pont,a mikor már késő...
- Uram, bocsánat! Fél háromkor vendégei lesznek. - szólt halkan a középkorú
asszisztens.
- Köszönöm, Bertha! Egy pillanat! - letörölt egy kósza könnycseppet, vett egy
mély levegőt, és a munkájának szentelte innentől kezdve az idejét.
  Mintha, újra élné felesége halálát.
  A következő ügyfelei, úgy fél órát lehettek nála, de aztán belátták, hogy ezen
a napon haszontalan a megbeszélés, mert Mr. Smith gondolatai, teljesen
máshol jártak. Jenna-n gondolkodott. Úgy érezte az, hogy lánya elment, nem
adna okot arra, hogy ennyire frusztráltnak érezze magát. Hisz máskor is utazott
már így! Pénzt is kért, de ennyire még soha nem volt még elutasító. Nagy baj
lehet. Hiszen… Biztos csak a düh beszélt belőle.
 Ám rá kellett döbbennie, hogy nem ismeri lányát.
Irodájában ülve szivarozott és az üvegfalon keresztül nézte, a hatalmas New Yorki
forgatagot.
  Próbált nem gondolni Jen-re, de nem ment. Eddig bármit kért, Mike,
szívesen adta meg neki, de ez a mostani alkalom, úgy hatott, mintha valamit
lezárnának.
  Ebben a pillanatban, nagy hangzavar hallatszott az előcsarnokból, a
következő pillanatban pedig, Benjamin rontott be az igazgató székhelyére.
Nagyon dühösnek tűnt. Ő is utált ide járni, akárcsak húga bár ő kicsit más okok
miatt. Ő, amikor csak ide jött, órákat kellett várnia arra, hogy két mondatot
válthasson apjával, mert utána rohant tovább az Igazgató és ez, mindig is
frusztrálta a fiatal fiút, de nem szólt. Csak remélni tudta, hogy apja egyszer csak
észreveszi, hogy ő is a világon van.
Most azonban semmi ilyesmit nem érzett. Nagyon dühös volt.
- Mondd, hogy csak szó-beszéd az, hogy Jenna megkapta tőled azt a pénzt, amit
anya ráhagyott! - Benjamin remegett az elfojtott indulattól. Hinni akarta, hogy
vicc, de tudta, hogy nem így van. Apja semmit nem mondott, csak szívott egy
mélyet szivarából és visszafordult az ablak felé. Talán Jennát kereste a
szemével. Ő maga sem tudta igazán, bár ilyen magasságból nevetségesnek tűnt
ez az ok.
- Te nem vagy normális! Tudod te mit tettél?- Úgy látszik Becca halála, egész
lavinát indított a Smith családban. Mindenki kifordult magából, Ben soha nem
merne ilyen hangnemet használni apja jelenlétében, főleg nem vele.- Azt
hittem legalább ő jelent neked annyit, hogy figyelemmel követed az életét. Az
egy dolog, hogy nem nagyon beszélsz egyik gyerekeddel sem, de azt se tudod,
mi történik velük! Mondd csak milyen apa vagy te? - Megvetés volt a fiú
hangjában. Félt. Félt attól, hogy ezzel a cselekedettel apja elintézte, hogy Jenna
soha ne akarjon többé haza jönni.
- Megfenyegetett. - Hangzott a halk válasz. - Azt mondta tönkre teszi az egész
vállalatot, ha nem adom neki oda azt a pénzt.
- Ez valami rossz vicc ugye? - ez meghaladta a képzeletét. Nevetségesnek tűnt
az egész. Apja azonban továbbra is csak kifelé bámult az ablakon. - Elhitted
neki? - szünetet tartott, de a válasz most sem érkezett. - Tudod mit tettél te?
Cserbenhagytad! - Michael értetlenkedve fordult fia felé.
Benjamin kínjában felnevetett. Apja ennyire fafejű lenne? Csalódott magában
is és apjában is. Magában azért, mert 21 év kellett ahhoz, hogy rájöjjön, Mike
mennyire nem törődik velük.  Mindig is remélte, hogy valamilyen szinten legalább figyeli
őket, vagy ha őt nem is de Jent legalább igen.
  Hát tévedett.
- Választhattál volna. A fenyegetőzés nevetséges, nem tette volna meg. Bár
ezek után, megérdemelnéd, hogy tönkre menj. Választás elé állított, még ha ő
maga sem tudott róla: Ő vagy a cég. - gúnyos mosoly jelent meg a fiú arcán,
ezzel leplezve fájdalmát és döbbenetét. Fájdalmát, mert ilyen viselkedésre nem
számított apjától, a döbbenet pedig, azért, mert csak most értette
meg igazán húga jellemét. - Elbuktál. - tette hozzá keményen. - Hagytad
elmenni!- Ben egyre jobban hergelte magát. Tudta: nincs nagy valószínűsége
annak, hogy húga haza jön. - Hagytad elmenni!- kiabálta. -A kurva életbe!- A fiú
tudta, hogy ez nem teljesen apja hibája. Ha ő nem adta volna ezt az ötletet
Jennek, talán soha nem ment volna el. Hiába. Bármit is vágott a fejéhez a lány,
tudta, nem gondolta teljesen komolyan. Nagyrészt magát hibáztatta a dolog
miatt, apján azonban így tudta legjobban leverni azt, hogy nem törődik a
gyerekeivel. Talán ha így vágja a fejéhez a dolgokat, észhez tér.
  Michael csak döbbenten állt és maga elé meredt. Most tudatosult benne
igazán, mi lehet tettei következménye.
-Igazán gratulálok!-Ben tarkóján kulcsolta össze kezeit, nyugtatás képpen. -
Meghalt a barátnője. Erről sem tudtál gondolom. Teljesen összeomlott. Most
pedig a kezébe nyomsz kb. 200 ezer dollárt. Csak remélni tudom, hogy nem
drogra költi…- Ben folytatta volna, de apja közbe vágott.
- Meghalt a barátnője? Amikor itt volt úgy tűnt minden rendben vele. –
Hallatszott a sajnálat a hangjából. Ennyire nem ismerné a saját lányát? Még azt
sem veszi észre, hogy ha ekkora baj lenne? Ilyen rossz apa lennék? Tette fel
magában a legegyértelműbb kérdést.
- Hát ahhoz nem nagyon kell erőlködni senkinek sem a magánéletedben, hogy
ne vedd észre…- Motyogta Benjamin. – Soha nem nézel rá! Mindent meg kap,
kinyalod a seggét is, de rá nem tudsz nézni! Ő a lányod! Anya meghalt! Miért
nem tudja ezt senki elfogadni ebben a rohadt családban? MEGHALT! Nem lehet
visszahozni. Anya halála, rádöbbentett arra, hogy bármikor meghalhatunk. Mi
pedig, ahelyett, hogy kiélveznénk az együtt töltött perceket, nem is beszélünk
egymással szinte soha. Miután Ő elment, Jennel heteken át vártunk, hogy haza
gyere vacsorára és leüljünk úgy vacsorázni, ahogy Anyával tettük. Mint egy
család. De soha nem jöttél. Én pár hét után, elfogadtam. A tanulásra
koncentráltam, hogy megfeleljek neked. 14 voltam és szülők nélkül nőttem fel!
De azért még is csak vártam, hogy azt mond büszke vagy rám. De még a
szalagavatómon is amikor megjelentél, csak gratuláltál és elmentél, mert
persze dolgoznod kellett. Soha nem foglalkoztál velünk igazán. – Benből elő jött
a sokévi sértettség. - És Jennek rosszabb volt. Ő nem adta fel olyan hamar, mint
én. Hónapokig várt, megterített minden este és mindig csak azt mondta „ ma
megígérte, hogy jön. Hidd el ma itt lesz.” , és Ő csak ült és várt. Éjfél körül haza
állítottál és kérte, hogy gyere enni. Te pedig anélkül, hogy ránéztél volna, oda
vetetted, hogy már ettél és mész lefeküdni. Semmi több. 12 éves volt az
istenért! Még remélte, hogy nem veszett ügy. Ám hamar fel kellett nőnie és
rádöbbennie, hogy bármit megkaphat, de azt, ami a legfontosabb számára nem
kaphatja meg újra. A családunkban nem. Tudod mi az? Hát, persze, hogy nem…
A szeretet, összetartás… De te honnan is tudhatnál ezekről. - Ben a sírás
határán volt. Hiába zúdított apjára sok mindent, csak magában keltett
bűntudatot vele. Hiszen ő sem foglalkozott húgával! Mivel jobb, ő apjánál?!
Mr. Smith faarccal bámult kifelé az ablakon. Ennyire szörnyű lenne?
Benjamin fel alá járkált és próbált megnyugodni.
-Tudod te… Tudod te egyáltalán, hogy mi történik a gyerekeiddel?- Még mindig
nem akarta elhinni, hogy apja mennyire nem vesz részt gyerekei életében. -
Becca meghalt. - Mondta csendesen. Michael felé fordult és értetlenkedve
meredt rá. A fiú már kínjában nevetett. Ez nem lehet igaz. Egy apa sem lehetett
ennyire… ennyire… Nincsenek erre szavak. – Rebeca az, akit az előbb
említettem. Túladagolta magát. – magyarázta fásultan apjának.
- Túladagolásban? Mit keres Jenna egy drogos közelében! Ennél jobb nevelést
ka…- Mike magához tért, és felháborodva meredt fiára. Befejezni azonban nem
tudta a mondatot.
- Csak azt ne mondd, hogy jobb neveltetést kapott. Ne nevettes! Semmilyen
nevelést nem kaptunk! Semmit nem hallottál abból amit az előbb mondtam?
Jellemző. - Benjamin lemondóan meredt maga elé.
- Akkor is! Az én lányom, hogy került drogosok közelébe?- Kötötte az ebet a
karóhoz Michael.
- Hogy Jenna mit keres a közelükbe? Te csak az óvadékokat rakod le, azt már
nem nézed, miért van a rendőrségen a lányod? Ja persze… Azt is Bertha intézi.
Jennek mit mondasz, amikor idehívatod a balhék után? Jajj, de csúnya dolog
volt ne tedd többet?- Na, jó ez már abszurd. És én még azt akarom, hogy ő
legyen rám büszke?!
- Elmondok neked valamit, amit rajtad kívül szinte mindenki tud: A lányod
drogos. Évek óta lövi magát, te pedig most adtad meg neki az egyenes utat
arra, hogy úgy végezze, ahogy Becca. - Elege volt, csak el akart tűnni innen.
Kifelé indult, az ajtóban még visszafordult. – Gratulálok, remek munkát
végeztél. Reménykedj, hogy életben marad vagy, hogy ha meghal,
megtaláljanak minket, hozzátartozókat, mert hamis személyit használ. Még
nincs 21, még mielőtt megkérdeznéd.
  És Benjamin aznap másodszorra érezte
olyan nyomorultul magát, mint anno anyja elvesztésénél.
Mikor a fiú után becsukódott az ajtó, Michael, meghazudtolva nyugodt
természetét, földre söpört mindent, ami volt az asztalán.
Nézzenek oda! Ennyit a nagy emberről... Még a gyerekeidet sem tudja nevelni…
Azt sem tudod, mit csinálnak! Drogost neveltél az egyikből! És mind a kettőt
eltaszítottad magadtól!
  Smith mindig is utálta a lelkiismeret furdalást. Attól akart szabadulni egész
életében. Meglazította nyakkendőjét remélve, hogy elmúlik a fuldoklás érzete,
bár ez hiú ábrándnak bizonyult. Máskor tökéletes és ápolt külseje, csapzottnak
hatott.
 A családjuk szétszakadt. Mindenki egyedül maradt.
Mike, fogta a kocsi kulcsát és kiviharzott az irodából.
- Uram, jól van? Hová megy? Fél óra és megbeszélése lesz!- Bertha nem értette,
mi történik ma. Mióta itt dolgozik egyszer se fordult vele elő, hogy főnöke este
9 előtt elment volna. Főleg nem ilyen állapotban.
- Mondja le az összes mai programot… Mondja meg, hogy gyengélkedem. - Meg
sem várva a választ viharzott a liftbe, és meg sem állt a kocsijáig.
Innentől kezdve napját azzal töltötte, hogy New York utcáit rótta, lánya után
kutatva.
De már késő volt. Jenna messze járt.


Ben

2013. december 25., szerda

2. fejezet - Apja lánya...

Haliii!!! Először is naggyon naggyon Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, másodszor pedig köszönöm mind azoknak, akik már valamilyen módon jeleztek, hogy 'itt vannak' és olvassák ezt a blogomat is!!! A történet nem egy leányálom és egy sulis feladathoz kellett így a történet fonala valamilyen szinten kötött volt. Remélem azért mindenkinek tetszik, majd és ha a végére sokan lesztek és tetszik nektek, még az is lehet tovább írom!! :DDD
  ui: KÉRLEK KOMMENTELJETEK, HOGY TUDJAM TETSZIK-E!! :P

     Joo Olvasást!!

                                    Xx Blair




  Jen hirtelen felpattant. Arca megviselt volt, de három napja most először
hasonlított igazán a tragédia előtti önmagára. Szemébe visszatért a vad, elszánt
csillogás.
   Benjamin, már kezdte elkönyvelni, hogy húga végre figyelembe veszi az
észérveket, és persze azt sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Jen nagyon
régóta először hallgatott valakire, és az a valaki, Ő volt.
  A történtek ellenére halvány mosoly jelent meg a fiú arcán, de úgy látszik túl
korán elkönyvelte magában a sikert. Jen ugyanis, felé fordult és egyenesen a
szemébe nézett. De a hálának semmi jelét nem lehetett abban a szempárban
látni, a makacsság, felháborodás és utálat, viszont annál jobban tükröződtek
Ben számára, aki nem értette, hogy mi rosszat tett.
- Fejezd. Be. - mondta dühtől remegve bátyjának a lány. Keze ökölbe
szorult az oldalán, és nagyon kellett koncentrálnia, hogy ne essen
Bennek.
  A halvány mosoly odafagyott Benjamin arcára, majd szép lassan az
értetlenkedés vette át a jóleső érzés helyét. Nem értette, hogy a lány miről
beszél. Lehet, hogy bevett valamit? Kikerekedett szemmel figyelte testvérét,
keresve rajta az őrület vagy tudatmódosító szerek parányi jelét, de hiába, Jen
teljesen józan volt és nem látszott, hogy nyelvbotlás lett volna az egész.
- Te-tessék? –a fiú értetlenkedve nézte húgát. Mit fejezzen be? Nem mondott
semmi rosszat… Ugye? Az a baj, hogy Jennél soha nem lehetett tudni, mikor,
mire akad ki. Néha egész apróságokon felkapta a vizet, ezért is távolodtak
nagyon el egymástól, anyjuk halála után. Nem voltak onnantól kezdve jó
testvérek, nem osztották meg egymással titkaikat, sőt, beszélni se nagyon
beszéltek pont a veszekedések elkerülése végett.
- Azt mondtam: Fejezd be! Elég volt!- keményen, jól artikulálva ejtett ki,
minden egyes szót. Ben csak állt és várta a folytatást, mikor azonban az nem
érkezett, zavartan próbált valamit mondani:
- De hát… Most… É- A fiú semmit értelmeset nem tudott összeszedni
gondolataiból, csak hápogott. Nem tudott meg szólalni, nem tudta mit
mondhatna erre. Mi rosszat mondott?
- Jaj, ne játszd nekem az ártatlant. Látom a rohadt, önelégült képedet. De
nagyon tévedsz, ha azt hiszed neked sikerül majd azt elérned amit Beccának.-
Jennek nehezére esett kimondani barátnője nevét, de ezt semmi pénzért sem
mutatta volna most ki. Mindig is jól el tudta rejteni érzéseit. Rebeca halála,
azonban elég oknak bizonyult ahhoz, hogy még őt is kihozza sodrából. Egész
közel lépett testvéréhez, az arcába mondva, kristálytisztán ejtve ki minden
egyes szót. Nem kímélte Bent. Azt akarta, hogy legalább feleannyira érezze
rosszul magát, mint ő.
- Attól még, hogy ő elment, nem veheted át a helyét. Nem fogjuk elmondani
egymásnak a titkainkat- a gúny szinte tapintható volt a lány szavaiban. Aztán
komolyra váltott hirtelen. Nem volt semmilyen mosoly, csak érzelemmentes
arc. A már jól ismert arc.
- Most jól figyelj! Soha ne merj manipulálni, és ne merd, nekem megmondani
mit csináljak és mit ne! Utálom, ha valaki ezt csinálja, Mike-tól sem tűröm. A
nevelésemmel már elkéstetek. Nagyon megbánod, ha még egyszer akár csak
megpróbálod ezt tenni!- érezni lehetett, hogy ez nem üres fenyegetés. A Smith
lány maga sem tudta beváltaná- e „ígéretét”, de mivel elég jól elő tudta adni,
így legalább komolyan vették. Minden egyes szavát elhitték.
Benjamin egy hosszú pillanatig maga elé meredt. Nem akarta elhinni, amit a
húga mondott. Nem akarta elhinni, hogy amit a húga mondott mind… Igaz.
Vagy mégsem? De hát…
- Sajnálom, ha úgy érezed, hogy manipulálni akarlak. Én csak tanácsnak
szántam. Remélem, egyszer rádöbbensz, hogy én még itt vagyok és nem
ellenségként. Én foglalkozom veled. Vagy is próbálok, de ebben neked is
segítened kell. Felejtsd el a múltat. Anya…- hagyott egy kis szünetet, hogy Jen
megemészthesse ezt az egy szót. - Nem jön vissza. Meghalt, Jenna el kéne
fogadnod, és nem hiszem, hogy örülne neki, ha látná milyen állapotban vagy.
De ha így folytatod, nem lesz senki, aki segíthetne neked. - Halkan beszélt a
szobában azonban tisztán lehetett érteni minden egyes szót. Lassan kifelé
indult a szobából. Nem siette el, ezzel is jelezve testvérének, hogy nem akar
menekülni. A lánynak, beletelt egy kis időbe mire felfogta, Benjamin szavainak
értelmét.
- Menj a pokolba! Gyűlöllek! Hallod?! Soha többé nem akarlak látni! Takarodj
innen!- halkan érzelemmentesen minden egyes szót kihangsúlyozva beszélt
bátyjához, Jen. A fiúnak nagyon fájtak a szavak, még ha tudta is, hogy ez lesz és
húgából csak a düh beszélt. Azonban valahol mélyen remélte, hátha észhez tér
és leengedi a falat, amit maga köré épített, azt a falat, amit csak Becca halála
tudott egy rövid időre lerombolni. Igaz a lány összetört zokogott, de mire bátyja
a szobába ért, már a fal visszakerült. Benjamin csak testvére árnyékának, vagy
is ahogy magában hívta, az „ál Jennek” látta bánatát. Az igazi Jenna
visszaszorult egy kis sötét zugba a szíve mélyén.
  Szépen lassan becsukódott az ajtó a fiú után. A szobát újra betöltötte a lentről
jövő, hangos utca zaj. Mintha a világon, minden a legnagyobb rendben volna.
Pedig egy élet most ment teljesen tönkre, egy élet kihunyt, egy pedig… Egy
pedig talán megpróbálja eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van
vele, és a családjával. De ez még gondolatban is nevetségesnek tűnt a Smith fiú
számára.
  Jen egyedül maradt. Most már tényleg mennie kell. Nem maradhat itt. el kell
tűnnie. Menekülni akart hiszen, senki és semmi sem maradt, ami itt tartaná.
   Egy pillanatra mintha, újra feljött volna az a Jen, akit a fal rejt. Szemében
félelem és elhagyatottság csillant. De csak egy pillanatra, utána visszatért a jól
ismert, vad, elszánt lány.
  Bement a fürdőbe, és elkezdte rendbe szedni magát.
Másfél óra szépítkezésre és egy napszemüvegre volt szüksége ahhoz, hogy azt
mondhassa a tükörbe, hogy minden rendben van vele. Még egy mosollyal is
megpróbálkozott. Nem tökéletes, de Michael nem veszi észre az apró botlást.
Gyorsan végig nézett magán. Fekete mini sort, fehér bő ujjatlan felsője köldökig
volt kivágva a karjánál, szép belátást biztosítva bárkinek felsőtestére és csipkés
fekete melltartójára. Hozzá szegecses magas sarkú. Szerette a vad kihívó
öltözködést, ezzel is megbotránkoztatva apját és a többi sznob hülyét.
A Smith vállalat főhadiszállása, a szálloda mellett helyezkedett el. Szép nagy
felhőkarcoló volt.
 Jen besétált a már annyira gyűlöltnek mondható épületbe. Nagyon ritkán jött
ide, magától pedig még soha. Az előcsarnokon próbált minél előbb áthaladni,
de nem sikerült elég gyorsan, mert meghallotta a sutyorgást és szemét nem
kerülték el, a rejtett, de annál kíváncsibb pillantásokat apja alkalmazottjai felől.
Beszállt a liftbe, nem törődve környezetével. Basszus, ezeknek dolgozni kéne
nem? Mi a franc olyan érdekes?! A rohadt életbe attól még, hogy a főnök lánya
vagyok, nem kell Szentnek lennem! Kicsit erőteljesebben nyomta meg a
huszonharmadik emelet gombját, és várta, hogy a lift ajtó végre becsukódjon,
elrejtve a botrányra éhes pillantások elöl. Szeretett mindig is a figyelem
középpontjában lenni, de nem így! Nem úgy, hogy apja lányát látják benne, ő
azt szerette ha Jenna Smith miatt nézik meg. Ez elég gyakran előfordult vele, így
ezek a pillantások, amik itt érték, nagyban rátettek arra, hogy utált ide jönni. De
a fő ok persze az volt ilyenkor, hogy találkoznia kell apjával…
  A kívánt emeleten nem volt sok iroda. Vagyis a huszonharmadikon igazából
csak egy iroda volt. Az igazgatóé. Egy közepes méretű előcsarnok túloldalán,
hatalmas ajtó hirdette a tulajdonos hatalmát.
  Pff… Szánalmas. Gondolta magában Jen. Mindig is utálta apja erejét fitogtató
tulajdonságát, és magának sem akarta bevallani, hogy ebben nagyon is
hasonlítanak.
  Lassan közeledett az ajtóhoz.
-Miss… - szólította meg a lányt apja asszisztense, de hangja reszketett, hiszen
tudta, hogy milyen a Smith lány – most nem mehet be. Az apjának fontos
megbeszélése van. Várjon egy kicsit. - könyörgött a nő. Jen talán megsajnálta
volna, de nem egy ilyen nap vagy inkább napok után.
- Nem érdekel! Mindig van valami. Ha nem lenne annyira fontos én is időpontot
egyeztetnék, amit talán félévre be láthatólag megadna-horkantott gúnyosan. -
  De sajnos erre nincs időm. - azzal megszaporázva lépteit benyitott apja
irodájába.
 Hárman voltak az egész helységbe, ahonnan fél New Yorkot be lehetett látni.
Mind a három alak összerezzent a hirtelen belépő lány megjelenésére. Jen nem
törődve velük azonnal beszélni kezdett.
- Bocs fiúk, én elhiszem, hogy fontos, de beszélnem kell Mike-al. Örülnék, ha
kimennének. Puszika - váltott eléggé lekicsinylő hangsúlyra.
- Ki maga?- Eszmélt fel az egyikük, egy hosszabb kínosnak mondható csend
után. A választ azonban nem a fiatal Smith-től kapta meg.
- A lányom - Felelte, a három férfi közül a legmagasabb és egyben legöregebb.
A másik kettő szemüket meresztve kapkodták fejüket Jen és Mr. Smith között.
Szemük önkéntelenül is elidőzött a lányon. Nem értették, hogy egy ilyen
komoly férfi mint Michael, hogy hagyatja, hogy lánya ilyen… ilyen legyen.
- Oké, most már ezt is tisztáztuk, kimennének? Mint mondtam, beszélnem kell
Mike-al - Fontos. - nézett apjára. Ő csak bólintott, már megszokta, hogy lánya
nem képes apának szólítani, bár egy kicsit fájt neki, de magának soha nem
vallotta be, hogy ez talán annak köszönhető, hogy mikor meghalt a felesége,
szinte egyedül kellett felnőnie a lánynak így az apja felé irányuló tisztelet,
hamar kihunyt és inkább egy idegennek tekintette, aki mindent megad neki,
amit kér.
  Michael az üzlettársai felé fordult.
- Nos, Uraim, azt hiszem mi végeztünk mára. Köszönöm, hogy eljöttek,
viszontlátásra. - Kezet fogott a két dermedt emberrel majd finoman az ajtó felé
terelte őket. Lassan mentek ki, mint akik nem akarják felfogni, hogy egy tízen
éves lány miatt lett félbe szakítva az üzlet megkötése.
 Mikor becsukódott az ajtó, Smith végig mérte lányát, de nem mondott
semmit. Jenna életstílusát, egy fiatalkori lázadó időszaknak tudta be. Várta,
hogy kinője ezt.
-Jenna! Hogy vagy? - kérdezte Mike és próbált lazának tűnni. Szerette lányát,
de nem tudta kifejezni érzéseit, meg ideje sem, volt rá. Eltávolodtak egymástól
és ezt azzal akarta kompenzálni, hogy mindent megadott Jennek, amit csak
kért. Tudta, hogy lánya tisztában van ezzel azt is tudta, mindjárt elmondja miért
jött. De próbálkozni szabad nem? Hátha most csak az apját akarta látni. Bár ez
eléggé valószínűtlen volt, s ezzel mindketten tisztában voltak. - Rég láttalak. -
  Nem akart arra a pontra nézni ahol beszélgető partnere állt. Túlságosan is fájt
ránézni. Annyira hasonlít Rá...


2013. december 23., hétfő

1. Fejezet - Meghalt...

    Halii Emberek! Ez az első novellám... Nem tudom milyen, nagyon rég óta nem mertem elolvasni, de remélem nektek tetszeni fog. NEM FANFICTION!

  12 részes lesz és már az összes meg van írva, megpróbálom két három naponta feltöltögetni őket, de csúszhatnak bele hibák, mert nem bloggerbe van írva és ez a másik blogomnál gondot okozott.
    Szooovaaal, Joo Olvasást!

                                                   Xx Blair





A lány a szobájában ül és zokog. Nem tudja abbahagyni, mardossa bűntudat és
csak az jár a fejében, hogyan történhetett meg ez pont vele? Hiszen… Hiszen
annyian mások is vannak a világon akik … Akik .
Elővett egy cigis dobozt és elkezdett kihalászni egy szál cigit a kis tartókából.
Keze annyira remegett az idegességtől, hogy jó időbe tellett az alapból
egyszerűnek mondható cselekedet. Nem ment ki a teraszra, jó ideje semerre
nem mozdult, nem válaszolt az ajtaja előtt álldogáló szobalánynak, aki a hotelt
járta, és takarított egész nap.
Remegő keze a cigi meggyújtásánál is gondot okozott. Eszébe jutottak
emlékek, Róla. Újra zokogó roham rázta. Mélyet szívott a cigarettából, majd
mint aki most döbbenne rá igazán tettére, az első kezébe akadó tárgyat vágja a
szemközti falhoz.
- Bassza meg! - üvölti, zokogva. Még soha nem érezte magát ennyire
tehetetlennek. Elővette a telefonját és tárcsázta a már jól ismert számsort. De
persze semmi válasz. Ki van kapcsolva.- Meghalt! Fogd már fel! Megölted a
legjobb barátnődet! Megölted azt a személyt, akinek mindent elmondhattál.
Kevés ember törődött veled igazán… Erre te kinyírod az egyiket! Megölted!
Érted?! Te ölted meg B….
- Fogd már be!- sikított a lány, holott tudta, hogy egyedül van a szobába. A
fejét fogva térdelt a szoba közepén. Maga sem tudja, hogy került oda. - Nem én
voltam. - sírt halkan. Hangján kiérződött, hogy inkább magát akarja meggyőzni.
- Nem.. nem én. Ő.. Ő mondta, hogy én csináljam, pedig láthatta, hogy már
nem voltam magamnál. Nem az én hibám volt. Nem az enyém! Érted?! Nem én,
öltelek meg!- a szoba teljesen üres volt. A lány egyedül térdelt a szoba közepén
és zokogott. Lentről a belváros forgalmának hangos ricsaja hallatszott.
A lány nem értette, hogy lehet minden ugyanolyan, mint 3 nappal ezelőtt.
Hiszen… Hiszen azóta annyi minden megváltozott. Miért nem áll meg az idő?
Hogy tud a nap ilyen gyönyörűen sütni?!
A szoba közepén térdeplő, teljesen magába roskadt ember, már fizikailag is
egyre rosszabbul érezte magát. Nem nagyon evett, csak egy kevés gyümölcsöt.
- Látod?- szólt megint a belső hang, amire a lány önkéntelenül is
összerezdült. - Ha egy kicsit figyeltél volna, most együtt hülyéskednétek Vele.
Napoznátok… Pontoznátok a pasik felsőtestét…. Össze-vissza hülyítenétek, az
összeset. De már soha többé nem tesztek ilyeneket. Vagy is te tehetsz. De ő
nem. Érted? Megölted volna azelőtt, hogy igazán bele kezdhetne az életébe. Ne
tagadd. Megölted! Megölted!
- Kussolj már!- visította a lány-nem én voltam, érted? Nem! Fogd be a szád!
nem tettem semmit!- Kintről kopogás hallatszott. A magában beszélő
összeroppant ember, nem reagált. Továbbra is csak azt hajtogatta, hogy nem ő
tette, közben halkan zokogott.
- Jen ott vagy?- hallatszott kintről egy férfihang. Jen, vagyis a szoba közepén
összetört lány, nem reagált. - Jen! Van veled valaki? Engedj be! Beszélnünk kell,
engedj be vagy betöröm az ajtót! Hallasz? Jen! JEN!- egyre erőteljesebben,
hangosabban kiabálta a nevet.
De a lány nem figyelt. Megint megszólalt egy belső hang, de ez nem az ő
hangja volt, nem a lelkiismeretéé. Ez az Övé volt. Nem tudott mozdulni a
döbbenettől. Megőrült volna?
- Gratulálok! Megöltél, most már csak magadra számíthatsz. Undorító vagy
tudod? Miért nem figyeltél?! Annyiszor csináltál már ilyet! Nem hiszem, hogy
nem tudtad azt, hogy még egy lövés és nekem annyi! Ne mond nekem, hogy
véletlen volt. Egy olyan tapasztalt, drogos ribanc, mint te egy ilyet nem ront el…
Hacsak nem szánt szándékkal teszi... - nem volt senki a szobában, a hangot is csak
Jen hallotta.
 Kintről egyre hangosabb lett a dörömbölés.
- Nem gondolhatod komolyan? Be… Becca…. Én nem akartam-zokogta a
lány. - Te voltál az egyik legfontosabb az életemben. Nem akartam. Érted?
Nem!- felállt a szoba közepén és az ágyával, szemközti fallal kiabált. Nem volt
ott senki, ezt talán ő is tudta, de nem vett róla tudomást.
- Nem akartad? Pff… Szánalmas kifogás remélem, tudod. Mondd csak, hogy
nézel ezek után mások szemébe? A barátainkéba! Ja, bocs… Neked olyanok nem
voltak. Én voltam az egyetlen és Te, Te csak belém szúrtad azt a nyamvadt tűt,
ezzel aláírva a halálos ítéletemet. Tudod mit? Neked kellett volna helyettem
meghalnod. Engem még vannak, akik szerettek, de te… Nézz magadra! Egy élő
roncs vagy! Csak az tart életben, ami később meg fog ölni. És akkor én nagyon
boldog leszek. Nem is… az nem elég nagy büntetés. - Jen a kezét a fejére
szorította. A cigaretta már rég nem volt a kezében. Valahova ledobta, de már
maga sem tudta. Most csak a fejét fogta és úgy rázta, mintha ezzel ki tudná űzni
a hang tulajdonosát. Nem akarta elhinni, hogy ilyeneket mond.
Az ajtón egyre kétségbeesettebb volt a dörömbölés.
Ez már nem is dörömbölés volt, inkább olyan mintha valaki neki futásból vállal
szeretné betörni, hogy bemehessen a helységbe.
-A legjobb büntetés, az, hogy végigéled a nyomorult kis életedet, annak
tudatában, hogy megöltél engem. Engem, a legjobb barátnődet. Szeretni már
így se szeret senki. Mire megdöglesz, már senkid nem lesz. Teljesen egyedül leszel. Én meg nevetve nézem majd végig azt a pillanatot, amikor rádöbbensz
arra, hogy elkergetted a szeretteidet magad mellől.-
- Fogd már be! Te sem vagy jobb nálam!- Jen magából kikelve üvöltött. A
másik helységből hallatszott, hogy az ajtó megadta magát, és valaki
befelé siet. A lány nem figyelt erre, tovább kiabált a szobában egyedül. -
Én nem akartam! Te kérted! Utállak érted? Itt hagytál… Én… Én nem
akartam-a végén már csak suttogott magának, egyedül a szoba közepén.
Vagy már nem is egyedül.
Ben dermedten nézte a szoba közepén álldogáló teljesen megtört
teremtményt. Nem akarta elhinni, hogy ez az ő húga. Utoljára anyjuk halálánál
volt összeomolva, de azóta… Azóta ő volt a legkeményebb ember, akit valaha
látott. Még senkit sem látott, aki ennyire lázadna és magába zárkózna… Ben
tisztelte is ezért Jent, de soha nem mondta volna meg neki. Annál büszkébb ő.
De tudta, hogy beszélniük kell. A helyzetből ítélve, a lány már tudta, hogy
Becca meghalt, bár ez még akkor sem ad arra okot, hogy magában motyogjon.
Ez nem rá vall. Valami nem stimmelt.
- Jen?- szólt finoman bár inkább kérdésnek hangzott.
A lány nem válaszolt, csak tovább motyogott. - Sajnálom… Sajnálom! Én nem
akartam Becca! Hidd el! Szerettelek! Soha nem tettem volna veled ilyet!
Senkivel se tettem volna ilyet! Testvérek voltunk… Megesküdtünk… Sajnálom!
Benjamin nem akart hinni a fülének. Nem értett minden szót kristálytisztán,
de a lényeget felfogta… Köze lenne Becca halálához?
A fiú összeszedte magát és szép lassan húga mellé sétált.
- Jen. - mondta finoman és megérintette a lány vállát. A másik erre felkapta
a fejét, rémülten nézett testvérére.
- Te… Te mióta vagy itt?- kérdezte halkan. Bennek nehézséget okozott
ránézni a máskor gyönyörű arcra, annyira beesett és maszatos volt a
könnyektől és elfolyt sminktől.
- Elég ideje. - A lány annyira feszült volt, hogy bármennyire is kedvesen
mondta vagy próbálta mondani testvére, pengeként hatolt a szívéig. - Mondd
el, mi történt.
Jen nagyot sóhajtott, és jobbnak látta eleget tenni a kérésnek. Legalább az
igazat tudja meg testvére. Ő legalább meghallgatja.
Részletesen elmesélte, hogy Beccával belőtték magukat. Egyikük sem volt
teljesen tisztában tetteivel, így mikor Becca megkérte Jent, hogy segítsen neki
még egy lövést benyomni. Nem igazán gondoltak arra, hogy az már végzetes
lehet Becca számára. De amikor reggel nem kelt fel, Jen érezte, hogy baj van.
Nem sok mindenre emlékezett, de arra igen, amikor barátnője kérésére beadja
neki az újabb adagot.
Ben elég idegesen hallgatta. Nem szóltak neki arról, hogy húgának köze
lehetett volna Becca halálához. Mindenki azt mondta, hogy ez várható volt.
Csak remélte, hogy a rendőrök nem ásnak mélyebbre az ügyben.
- Jen el kellene innen menned. - mondta halkan, a még mindig ott
gubbasztó húgának, ahol találta. A lány nagy szemekkel nézett rá és úgy
tűnt nem nagyon akarja felfogni Ben szavainak értelmét. - Figyelj! Jót
tenne a környezetváltozás. Szerintem a rendőrök csak annyit fogtak az
ügyből, hogy már megint egy drogos lány, aki túllőtt a célon. Nem
keresnének. De környezetváltozásra lenne szükséged.
Jen elgondolkodott ezen. Talán igaza van Bennek, de.. De Becca vajon mit
gondolna? Nem akar elmenekülni!
- Becca is ezt akarná! És fordított esetben te sem akarnád, hogy Becca azt
csinálja, amit éppen most te.
Ebben igaza volt Bennek. Ő nem akarná. De Becca azt mondta, hogy ő ölte
meg. Vagy az nem Becca volt? Ő soha nem mondana ilyet!
Ezzel meggyőzte magát. Bennek igaza van. El kell mennie, hogy összeszedje
magát.