2. fejezet - Apja lánya...

Haliii!!! Először is naggyon naggyon Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, másodszor pedig köszönöm mind azoknak, akik már valamilyen módon jeleztek, hogy 'itt vannak' és olvassák ezt a blogomat is!!! A történet nem egy leányálom és egy sulis feladathoz kellett így a történet fonala valamilyen szinten kötött volt. Remélem azért mindenkinek tetszik, majd és ha a végére sokan lesztek és tetszik nektek, még az is lehet tovább írom!! :DDD
  ui: KÉRLEK KOMMENTELJETEK, HOGY TUDJAM TETSZIK-E!! :P

     Joo Olvasást!!

                                    Xx Blair

  Jen hirtelen felpattant. Arca megviselt volt, de három napja most először
hasonlított igazán a tragédia előtti önmagára. Szemébe visszatért a vad, elszánt
csillogás.
   Benjamin, már kezdte elkönyvelni, hogy húga végre figyelembe veszi az
észérveket, és persze azt sem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Jen nagyon
régóta először hallgatott valakire, és az a valaki, Ő volt.
  A történtek ellenére halvány mosoly jelent meg a fiú arcán, de úgy látszik túl
korán elkönyvelte magában a sikert. Jen ugyanis, felé fordult és egyenesen a
szemébe nézett. De a hálának semmi jelét nem lehetett abban a szempárban
látni, a makacsság, felháborodás és utálat, viszont annál jobban tükröződtek
Ben számára, aki nem értette, hogy mi rosszat tett.
- Fejezd. Be. - mondta dühtől remegve bátyjának a lány. Keze ökölbe
szorult az oldalán, és nagyon kellett koncentrálnia, hogy ne essen
Bennek.
  A halvány mosoly odafagyott Benjamin arcára, majd szép lassan az
értetlenkedés vette át a jóleső érzés helyét. Nem értette, hogy a lány miről
beszél. Lehet, hogy bevett valamit? Kikerekedett szemmel figyelte testvérét,
keresve rajta az őrület vagy tudatmódosító szerek parányi jelét, de hiába, Jen
teljesen józan volt és nem látszott, hogy nyelvbotlás lett volna az egész.
- Te-tessék? –a fiú értetlenkedve nézte húgát. Mit fejezzen be? Nem mondott
semmi rosszat… Ugye? Az a baj, hogy Jennél soha nem lehetett tudni, mikor,
mire akad ki. Néha egész apróságokon felkapta a vizet, ezért is távolodtak
nagyon el egymástól, anyjuk halála után. Nem voltak onnantól kezdve jó
testvérek, nem osztották meg egymással titkaikat, sőt, beszélni se nagyon
beszéltek pont a veszekedések elkerülése végett.
- Azt mondtam: Fejezd be! Elég volt!- keményen, jól artikulálva ejtett ki,
minden egyes szót. Ben csak állt és várta a folytatást, mikor azonban az nem
érkezett, zavartan próbált valamit mondani:
- De hát… Most… É- A fiú semmit értelmeset nem tudott összeszedni
gondolataiból, csak hápogott. Nem tudott meg szólalni, nem tudta mit
mondhatna erre. Mi rosszat mondott?
- Jaj, ne játszd nekem az ártatlant. Látom a rohadt, önelégült képedet. De
nagyon tévedsz, ha azt hiszed neked sikerül majd azt elérned amit Beccának.-
Jennek nehezére esett kimondani barátnője nevét, de ezt semmi pénzért sem
mutatta volna most ki. Mindig is jól el tudta rejteni érzéseit. Rebeca halála,
azonban elég oknak bizonyult ahhoz, hogy még őt is kihozza sodrából. Egész
közel lépett testvéréhez, az arcába mondva, kristálytisztán ejtve ki minden
egyes szót. Nem kímélte Bent. Azt akarta, hogy legalább feleannyira érezze
rosszul magát, mint ő.
- Attól még, hogy ő elment, nem veheted át a helyét. Nem fogjuk elmondani
egymásnak a titkainkat- a gúny szinte tapintható volt a lány szavaiban. Aztán
komolyra váltott hirtelen. Nem volt semmilyen mosoly, csak érzelemmentes
arc. A már jól ismert arc.
- Most jól figyelj! Soha ne merj manipulálni, és ne merd, nekem megmondani
mit csináljak és mit ne! Utálom, ha valaki ezt csinálja, Mike-tól sem tűröm. A
nevelésemmel már elkéstetek. Nagyon megbánod, ha még egyszer akár csak
megpróbálod ezt tenni!- érezni lehetett, hogy ez nem üres fenyegetés. A Smith
lány maga sem tudta beváltaná- e „ígéretét”, de mivel elég jól elő tudta adni,
így legalább komolyan vették. Minden egyes szavát elhitték.
Benjamin egy hosszú pillanatig maga elé meredt. Nem akarta elhinni, amit a
húga mondott. Nem akarta elhinni, hogy amit a húga mondott mind… Igaz.
Vagy mégsem? De hát…
- Sajnálom, ha úgy érezed, hogy manipulálni akarlak. Én csak tanácsnak
szántam. Remélem, egyszer rádöbbensz, hogy én még itt vagyok és nem
ellenségként. Én foglalkozom veled. Vagy is próbálok, de ebben neked is
segítened kell. Felejtsd el a múltat. Anya…- hagyott egy kis szünetet, hogy Jen
megemészthesse ezt az egy szót. - Nem jön vissza. Meghalt, Jenna el kéne
fogadnod, és nem hiszem, hogy örülne neki, ha látná milyen állapotban vagy.
De ha így folytatod, nem lesz senki, aki segíthetne neked. - Halkan beszélt a
szobában azonban tisztán lehetett érteni minden egyes szót. Lassan kifelé
indult a szobából. Nem siette el, ezzel is jelezve testvérének, hogy nem akar
menekülni. A lánynak, beletelt egy kis időbe mire felfogta, Benjamin szavainak
értelmét.
- Menj a pokolba! Gyűlöllek! Hallod?! Soha többé nem akarlak látni! Takarodj
innen!- halkan érzelemmentesen minden egyes szót kihangsúlyozva beszélt
bátyjához, Jen. A fiúnak nagyon fájtak a szavak, még ha tudta is, hogy ez lesz és
húgából csak a düh beszélt. Azonban valahol mélyen remélte, hátha észhez tér
és leengedi a falat, amit maga köré épített, azt a falat, amit csak Becca halála
tudott egy rövid időre lerombolni. Igaz a lány összetört zokogott, de mire bátyja
a szobába ért, már a fal visszakerült. Benjamin csak testvére árnyékának, vagy
is ahogy magában hívta, az „ál Jennek” látta bánatát. Az igazi Jenna
visszaszorult egy kis sötét zugba a szíve mélyén.
  Szépen lassan becsukódott az ajtó a fiú után. A szobát újra betöltötte a lentről
jövő, hangos utca zaj. Mintha a világon, minden a legnagyobb rendben volna.
Pedig egy élet most ment teljesen tönkre, egy élet kihunyt, egy pedig… Egy
pedig talán megpróbálja eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van
vele, és a családjával. De ez még gondolatban is nevetségesnek tűnt a Smith fiú
számára.
  Jen egyedül maradt. Most már tényleg mennie kell. Nem maradhat itt. el kell
tűnnie. Menekülni akart hiszen, senki és semmi sem maradt, ami itt tartaná.
   Egy pillanatra mintha, újra feljött volna az a Jen, akit a fal rejt. Szemében
félelem és elhagyatottság csillant. De csak egy pillanatra, utána visszatért a jól
ismert, vad, elszánt lány.
  Bement a fürdőbe, és elkezdte rendbe szedni magát.
Másfél óra szépítkezésre és egy napszemüvegre volt szüksége ahhoz, hogy azt
mondhassa a tükörbe, hogy minden rendben van vele. Még egy mosollyal is
megpróbálkozott. Nem tökéletes, de Michael nem veszi észre az apró botlást.
Gyorsan végig nézett magán. Fekete mini sort, fehér bő ujjatlan felsője köldökig
volt kivágva a karjánál, szép belátást biztosítva bárkinek felsőtestére és csipkés
fekete melltartójára. Hozzá szegecses magas sarkú. Szerette a vad kihívó
öltözködést, ezzel is megbotránkoztatva apját és a többi sznob hülyét.
A Smith vállalat főhadiszállása, a szálloda mellett helyezkedett el. Szép nagy
felhőkarcoló volt.
 Jen besétált a már annyira gyűlöltnek mondható épületbe. Nagyon ritkán jött
ide, magától pedig még soha. Az előcsarnokon próbált minél előbb áthaladni,
de nem sikerült elég gyorsan, mert meghallotta a sutyorgást és szemét nem
kerülték el, a rejtett, de annál kíváncsibb pillantásokat apja alkalmazottjai felől.
Beszállt a liftbe, nem törődve környezetével. Basszus, ezeknek dolgozni kéne
nem? Mi a franc olyan érdekes?! A rohadt életbe attól még, hogy a főnök lánya
vagyok, nem kell Szentnek lennem! Kicsit erőteljesebben nyomta meg a
huszonharmadik emelet gombját, és várta, hogy a lift ajtó végre becsukódjon,
elrejtve a botrányra éhes pillantások elöl. Szeretett mindig is a figyelem
középpontjában lenni, de nem így! Nem úgy, hogy apja lányát látják benne, ő
azt szerette ha Jenna Smith miatt nézik meg. Ez elég gyakran előfordult vele, így
ezek a pillantások, amik itt érték, nagyban rátettek arra, hogy utált ide jönni. De
a fő ok persze az volt ilyenkor, hogy találkoznia kell apjával…
  A kívánt emeleten nem volt sok iroda. Vagyis a huszonharmadikon igazából
csak egy iroda volt. Az igazgatóé. Egy közepes méretű előcsarnok túloldalán,
hatalmas ajtó hirdette a tulajdonos hatalmát.
  Pff… Szánalmas. Gondolta magában Jen. Mindig is utálta apja erejét fitogtató
tulajdonságát, és magának sem akarta bevallani, hogy ebben nagyon is
hasonlítanak.
  Lassan közeledett az ajtóhoz.
-Miss… - szólította meg a lányt apja asszisztense, de hangja reszketett, hiszen
tudta, hogy milyen a Smith lány – most nem mehet be. Az apjának fontos
megbeszélése van. Várjon egy kicsit. - könyörgött a nő. Jen talán megsajnálta
volna, de nem egy ilyen nap vagy inkább napok után.
- Nem érdekel! Mindig van valami. Ha nem lenne annyira fontos én is időpontot
egyeztetnék, amit talán félévre be láthatólag megadna-horkantott gúnyosan. -
  De sajnos erre nincs időm. - azzal megszaporázva lépteit benyitott apja
irodájába.
 Hárman voltak az egész helységbe, ahonnan fél New Yorkot be lehetett látni.
Mind a három alak összerezzent a hirtelen belépő lány megjelenésére. Jen nem
törődve velük azonnal beszélni kezdett.
- Bocs fiúk, én elhiszem, hogy fontos, de beszélnem kell Mike-al. Örülnék, ha
kimennének. Puszika - váltott eléggé lekicsinylő hangsúlyra.
- Ki maga?- Eszmélt fel az egyikük, egy hosszabb kínosnak mondható csend
után. A választ azonban nem a fiatal Smith-től kapta meg.
- A lányom - Felelte, a három férfi közül a legmagasabb és egyben legöregebb.
A másik kettő szemüket meresztve kapkodták fejüket Jen és Mr. Smith között.
Szemük önkéntelenül is elidőzött a lányon. Nem értették, hogy egy ilyen
komoly férfi mint Michael, hogy hagyatja, hogy lánya ilyen… ilyen legyen.
- Oké, most már ezt is tisztáztuk, kimennének? Mint mondtam, beszélnem kell
Mike-al - Fontos. - nézett apjára. Ő csak bólintott, már megszokta, hogy lánya
nem képes apának szólítani, bár egy kicsit fájt neki, de magának soha nem
vallotta be, hogy ez talán annak köszönhető, hogy mikor meghalt a felesége,
szinte egyedül kellett felnőnie a lánynak így az apja felé irányuló tisztelet,
hamar kihunyt és inkább egy idegennek tekintette, aki mindent megad neki,
amit kér.
  Michael az üzlettársai felé fordult.
- Nos, Uraim, azt hiszem mi végeztünk mára. Köszönöm, hogy eljöttek,
viszontlátásra. - Kezet fogott a két dermedt emberrel majd finoman az ajtó felé
terelte őket. Lassan mentek ki, mint akik nem akarják felfogni, hogy egy tízen
éves lány miatt lett félbe szakítva az üzlet megkötése.
 Mikor becsukódott az ajtó, Smith végig mérte lányát, de nem mondott
semmit. Jenna életstílusát, egy fiatalkori lázadó időszaknak tudta be. Várta,
hogy kinője ezt.
-Jenna! Hogy vagy? - kérdezte Mike és próbált lazának tűnni. Szerette lányát,
de nem tudta kifejezni érzéseit, meg ideje sem, volt rá. Eltávolodtak egymástól
és ezt azzal akarta kompenzálni, hogy mindent megadott Jennek, amit csak
kért. Tudta, hogy lánya tisztában van ezzel azt is tudta, mindjárt elmondja miért
jött. De próbálkozni szabad nem? Hátha most csak az apját akarta látni. Bár ez
eléggé valószínűtlen volt, s ezzel mindketten tisztában voltak. - Rég láttalak. -
  Nem akart arra a pontra nézni ahol beszélgető partnere állt. Túlságosan is fájt
ránézni. Annyira hasonlít Rá...