1. Fejezet - Meghalt...

    Halii Emberek! Ez az első novellám... Nem tudom milyen, nagyon rég óta nem mertem elolvasni, de remélem nektek tetszeni fog. NEM FANFICTION!

  12 részes lesz és már az összes meg van írva, megpróbálom két három naponta feltöltögetni őket, de csúszhatnak bele hibák, mert nem bloggerbe van írva és ez a másik blogomnál gondot okozott.
    Szooovaaal, Joo Olvasást!

                                                   Xx Blair

A lány a szobájában ül és zokog. Nem tudja abbahagyni, mardossa bűntudat és

csak az jár a fejében, hogyan történhetett meg ez pont vele? Hiszen… Hiszen

annyian mások is vannak a világon akik … Akik .

Elővett egy cigis dobozt és elkezdett kihalászni egy szál cigit a kis tartókából.

Keze annyira remegett az idegességtől, hogy jó időbe tellett az alapból

egyszerűnek mondható cselekedet. Nem ment ki a teraszra, jó ideje semerre

nem mozdult, nem válaszolt az ajtaja előtt álldogáló szobalánynak, aki a hotelt

járta, és takarított egész nap.

Remegő keze a cigi meggyújtásánál is gondot okozott. Eszébe jutottak

emlékek, Róla. Újra zokogó roham rázta. Mélyet szívott a cigarettából, majd

mint aki most döbbenne rá igazán tettére, az első kezébe akadó tárgyat vágja a

szemközti falhoz.

- Bassza meg! - üvölti, zokogva. Még soha nem érezte magát ennyire

tehetetlennek. Elővette a telefonját és tárcsázta a már jól ismert számsort. De

persze semmi válasz. Ki van kapcsolva.- Meghalt! Fogd már fel! Megölted a

legjobb barátnődet! Megölted azt a személyt, akinek mindent elmondhattál.

Kevés ember törődött veled igazán… Erre te kinyírod az egyiket! Megölted!

Érted?! Te ölted meg B….

- Fogd már be!- sikított a lány, holott tudta, hogy egyedül van a szobába. A

fejét fogva térdelt a szoba közepén. Maga sem tudja, hogy került oda. - Nem én

voltam. - sírt halkan. Hangján kiérződött, hogy inkább magát akarja meggyőzni.

- Nem.. nem én. Ő.. Ő mondta, hogy én csináljam, pedig láthatta, hogy már

nem voltam magamnál. Nem az én hibám volt. Nem az enyém! Érted?! Nem én,

öltelek meg!- a szoba teljesen üres volt. A lány egyedül térdelt a szoba közepén

és zokogott. Lentről a belváros forgalmának hangos ricsaja hallatszott.

A lány nem értette, hogy lehet minden ugyanolyan, mint 3 nappal ezelőtt.

Hiszen… Hiszen azóta annyi minden megváltozott. Miért nem áll meg az idő?

Hogy tud a nap ilyen gyönyörűen sütni?!

A szoba közepén térdeplő, teljesen magába roskadt ember, már fizikailag is

egyre rosszabbul érezte magát. Nem nagyon evett, csak egy kevés gyümölcsöt.

- Látod?- szólt megint a belső hang, amire a lány önkéntelenül is

összerezdült. - Ha egy kicsit figyeltél volna, most együtt hülyéskednétek Vele.

Napoznátok… Pontoznátok a pasik felsőtestét…. Össze-vissza hülyítenétek, az

összeset. De már soha többé nem tesztek ilyeneket. Vagy is te tehetsz. De ő

nem. Érted? Megölted volna azelőtt, hogy igazán bele kezdhetne az életébe. Ne

tagadd. Megölted! Megölted!

- Kussolj már!- visította a lány-nem én voltam, érted? Nem! Fogd be a szád!

nem tettem semmit!- Kintről kopogás hallatszott. A magában beszélő

összeroppant ember, nem reagált. Továbbra is csak azt hajtogatta, hogy nem ő

tette, közben halkan zokogott.

- Jen ott vagy?- hallatszott kintről egy férfihang. Jen, vagyis a szoba közepén

összetört lány, nem reagált. - Jen! Van veled valaki? Engedj be! Beszélnünk kell,

engedj be vagy betöröm az ajtót! Hallasz? Jen! JEN!- egyre erőteljesebben,

hangosabban kiabálta a nevet.

De a lány nem figyelt. Megint megszólalt egy belső hang, de ez nem az ő

hangja volt, nem a lelkiismeretéé. Ez az Övé volt. Nem tudott mozdulni a

döbbenettől. Megőrült volna?

- Gratulálok! Megöltél, most már csak magadra számíthatsz. Undorító vagy

tudod? Miért nem figyeltél?! Annyiszor csináltál már ilyet! Nem hiszem, hogy

nem tudtad azt, hogy még egy lövés és nekem annyi! Ne mond nekem, hogy

véletlen volt. Egy olyan tapasztalt, drogos ribanc, mint te egy ilyet nem ront el…

Hacsak nem szánt szándékkal teszi... - nem volt senki a szobában, a hangot is csak

Jen hallotta.

 Kintről egyre hangosabb lett a dörömbölés.

- Nem gondolhatod komolyan? Be… Becca…. Én nem akartam-zokogta a

lány. - Te voltál az egyik legfontosabb az életemben. Nem akartam. Érted?

Nem!- felállt a szoba közepén és az ágyával, szemközti fallal kiabált. Nem volt

ott senki, ezt talán ő is tudta, de nem vett róla tudomást.

- Nem akartad? Pff… Szánalmas kifogás remélem, tudod. Mondd csak, hogy

nézel ezek után mások szemébe? A barátainkéba! Ja, bocs… Neked olyanok nem

voltak. Én voltam az egyetlen és Te, Te csak belém szúrtad azt a nyamvadt tűt,

ezzel aláírva a halálos ítéletemet. Tudod mit? Neked kellett volna helyettem

meghalnod. Engem még vannak, akik szerettek, de te… Nézz magadra! Egy élő

roncs vagy! Csak az tart életben, ami később meg fog ölni. És akkor én nagyon

boldog leszek. Nem is… az nem elég nagy büntetés. - Jen a kezét a fejére

szorította. A cigaretta már rég nem volt a kezében. Valahova ledobta, de már

maga sem tudta. Most csak a fejét fogta és úgy rázta, mintha ezzel ki tudná űzni

a hang tulajdonosát. Nem akarta elhinni, hogy ilyeneket mond.

Az ajtón egyre kétségbeesettebb volt a dörömbölés.

Ez már nem is dörömbölés volt, inkább olyan mintha valaki neki futásból vállal

szeretné betörni, hogy bemehessen a helységbe.

-A legjobb büntetés, az, hogy végigéled a nyomorult kis életedet, annak

tudatában, hogy megöltél engem. Engem, a legjobb barátnődet. Szeretni már

így se szeret senki. Mire megdöglesz, már senkid nem lesz. Teljesen egyedül leszel. Én meg nevetve nézem majd végig azt a pillanatot, amikor rádöbbensz

arra, hogy elkergetted a szeretteidet magad mellől.-

- Fogd már be! Te sem vagy jobb nálam!- Jen magából kikelve üvöltött. A

másik helységből hallatszott, hogy az ajtó megadta magát, és valaki

befelé siet. A lány nem figyelt erre, tovább kiabált a szobában egyedül. -

Én nem akartam! Te kérted! Utállak érted? Itt hagytál… Én… Én nem

akartam-a végén már csak suttogott magának, egyedül a szoba közepén.

Vagy már nem is egyedül.

Ben dermedten nézte a szoba közepén álldogáló teljesen megtört

teremtményt. Nem akarta elhinni, hogy ez az ő húga. Utoljára anyjuk halálánál

volt összeomolva, de azóta… Azóta ő volt a legkeményebb ember, akit valaha

látott. Még senkit sem látott, aki ennyire lázadna és magába zárkózna… Ben

tisztelte is ezért Jent, de soha nem mondta volna meg neki. Annál büszkébb ő.

De tudta, hogy beszélniük kell. A helyzetből ítélve, a lány már tudta, hogy

Becca meghalt, bár ez még akkor sem ad arra okot, hogy magában motyogjon.

Ez nem rá vall. Valami nem stimmelt.

- Jen?- szólt finoman bár inkább kérdésnek hangzott.

A lány nem válaszolt, csak tovább motyogott. - Sajnálom… Sajnálom! Én nem

akartam Becca! Hidd el! Szerettelek! Soha nem tettem volna veled ilyet!

Senkivel se tettem volna ilyet! Testvérek voltunk… Megesküdtünk… Sajnálom!

Benjamin nem akart hinni a fülének. Nem értett minden szót kristálytisztán,

de a lényeget felfogta… Köze lenne Becca halálához?

A fiú összeszedte magát és szép lassan húga mellé sétált.

- Jen. - mondta finoman és megérintette a lány vállát. A másik erre felkapta

a fejét, rémülten nézett testvérére.

- Te… Te mióta vagy itt?- kérdezte halkan. Bennek nehézséget okozott

ránézni a máskor gyönyörű arcra, annyira beesett és maszatos volt a

könnyektől és elfolyt sminktől.

- Elég ideje. - A lány annyira feszült volt, hogy bármennyire is kedvesen

mondta vagy próbálta mondani testvére, pengeként hatolt a szívéig. - Mondd

el, mi történt.

Jen nagyot sóhajtott, és jobbnak látta eleget tenni a kérésnek. Legalább az

igazat tudja meg testvére. Ő legalább meghallgatja.

Részletesen elmesélte, hogy Beccával belőtték magukat. Egyikük sem volt

teljesen tisztában tetteivel, így mikor Becca megkérte Jent, hogy segítsen neki

még egy lövést benyomni. Nem igazán gondoltak arra, hogy az már végzetes

lehet Becca számára. De amikor reggel nem kelt fel, Jen érezte, hogy baj van.

Nem sok mindenre emlékezett, de arra igen, amikor barátnője kérésére beadja

neki az újabb adagot.

Ben elég idegesen hallgatta. Nem szóltak neki arról, hogy húgának köze

lehetett volna Becca halálához. Mindenki azt mondta, hogy ez várható volt.

Csak remélte, hogy a rendőrök nem ásnak mélyebbre az ügyben.

- Jen el kellene innen menned. - mondta halkan, a még mindig ott

gubbasztó húgának, ahol találta. A lány nagy szemekkel nézett rá és úgy

tűnt nem nagyon akarja felfogni Ben szavainak értelmét. - Figyelj! Jót

tenne a környezetváltozás. Szerintem a rendőrök csak annyit fogtak az

ügyből, hogy már megint egy drogos lány, aki túllőtt a célon. Nem

keresnének. De környezetváltozásra lenne szükséged.

Jen elgondolkodott ezen. Talán igaza van Bennek, de.. De Becca vajon mit

gondolna? Nem akar elmenekülni!

- Becca is ezt akarná! És fordított esetben te sem akarnád, hogy Becca azt

csinálja, amit éppen most te.

Ebben igaza volt Bennek. Ő nem akarná. De Becca azt mondta, hogy ő ölte

meg. Vagy az nem Becca volt? Ő soha nem mondana ilyet!

Ezzel meggyőzte magát. Bennek igaza van. El kell mennie, hogy összeszedje

magát.